Előre bocsájtom, hogy az alábbi kis írás nem törekszik teljességre. Az Intel CPU-k evolúciójának csak egy kis szeletére próbálok némi fényt vetni és nem célom, hogy minden részletet alaposan körül járjak, inkább csak néhány érdekességet szeretnék megosztani az érdeklődőkkel. A cikk apropóját az adta, hogy mostanában sikerült a gyűjteményem bővíteni ezekkel a szép, kerámia tokozású Intel processzorokkal, amelyeket sorba állítva a közöttük lévő méret különbség is sugall egyfajta evolúciót. Ezt a négy processzort 10 évnyi fejlesztés választja el egymástól és jól lemérhető rajtuk keresztül, hogy relatíve rövid idő alatt milyen sokat fejlődött ez az iparág.

Intel 80386DX-33

Intel 80386: Ez volt az Intel első, kereskedelmi forgalomba kerülő, általános célú 32 bites processzora, amely 1985-ben jelent meg. Kb. 245000 tranzisztort tartalmazott. Az órajele kezdetben 12 MHz-volt, de a későbbi példányok akár 40 MHz-el is tudtak üzemelni. A 33 MHz-es órajelű CPU számítási teljesítménye kb. 11 millió utasítás / másodperc volt. Meglepő módon több mint 20 éven keresztül, egészen 2007-ig gyártotta az Intel ezt a processzor típust, ami azért jelzi, hogy egy elég jól sikerült architektúráról beszélünk. Ami szintén meglepő lehet, hogy akár 4 gigabájt fizikai memóriát is tudott(volna) kezelni ez a processzor, ami persze a '80-as évek közepén elképzelhetetlenül sok lett volna egy személyi számítógépben. Abban az időben egy átlag otthoni PC-ben a 4 megabájt is több mint elégnek számított. Igazán fejlett képességekkel rendelkezett ez a proci. Többfelhasználós, párhuzamosan több feladatot futtatni képes operációs rendszereket is ki tudott szolgálni. Virtuális memória kezelője akár 64 terrabájt!! memórát tudott kezelni. Persze kinek volt akkoriban ilyen nagy kapacitású háttér tára? A Microsoft berkein belül, az 1993-ban megjelent Windows NT 3.1 operációs rendszer volt az első, amely ki tudta használni a 32 bites processzorok előnyeit. 

Intel 80486DX4-100

Intel 80486: A 80386 továbbfejlesztésének tekinthető, amely 1989-ben jelent meg. Több mint 1 millió tranzisztort tartalmazott, ami annak is köszönhető, hogy a CPU magot össze integrálták az elődnél még külön áramkörként megvalósított lebegőpontos számító egységgel, és 8 kilobájt belső gyorsító tárat (cache memóriát) is tartalmazott. Az órajele kezdetben 16 MHz-volt, amely a későbbi változatoknál  elérte a 100 MHz-et. Az 50 MHz-es órajelű CPU számítási teljesítménye kb. 40 millió utasítás / másodperc volt. Egy azonos órajelű 80386-tól kb. kétszer nagyobb számítási teljesítményre volt képes. Ez annak is volt köszönhető, hogy ebben a CPU-ban alkalmazta az Intel először az un. pipeline technológiát, amely lényege, hogy  a végrehajtásra kerülő utasítások egy "futószalagon" vagy "csövön" haladnak keresztül, ahol több elemi lépésben történik a végrehajtás. Ugyan minden utasítás összességében több időt tölt el a csőben, de a cső kezdeti feltöltése után minden ciklusban "lejön a szalagról" egy teljesen feldolgozott utasítás. Ez is sikeres konstrukció volt, amely 10 éven keresztül jelen volt a PC-kben, és még a 2000-es években is gyártásban volt. Több más gyártó is kínált 80486 kompatibilis processzorokat, akik közül az AMD és a Cyrix volt a legismertebb és legsikeresebb. A '90-es évek közepe táján ezek a klónok már akár 133 MHz órajellel is tudtak működni és "Pentium verőként" hirdették magukat, mivel teljesítményük elérte a korai Pentium processzorok teljesítményét. Ezeken jelent meg a "Designed for Microsoft Windows 95" logó is.

Intel Pentium 75

Intel Pentium: Értelemszerűen a 80486 processzor továbbfejlesztésésnek tekinthető és 1993-ban jelent meg. Eredetileg ez lett volna a 80586, de jogi problémák miatt Pentium-ra vagy röviden P5-re keresztelték át a nevet. Az elődjéhez képest nagyobb órajel (50-233 MHz), nagyobb méretű beépített gyorsítótár (16 kilobájt) jellemezte. Több mint 3 millió tranzisztort tartalmazott és persze ezeken kívül is számos fejlesztés volt benne az elődhöz képest, amelyek közül talán a legjelentősebb, hogy ez volt az Intel első superscalar technológiát használó processzora. Nagyon leegyszerűsítve ezt talán úgy lehetne elképzelni, hogy a 80486 "csővezetékeiből" ebben a prociban kettő volt egymás mellett, így minden ciklusban két utasítást tudott végrehajtani. Nem nehéz kitalálni, hogy csak emiatt kb. kétszer nagyobb volt a teljesítménye mint egy azonos órajelű 80486-nak. A 75 MHz-en működő Pentium CPU teljesítménye több mint 120 millió utasítás / másodperc volt. Az évek során számos technológiai fejlesztést hajtottak végre rajta, amelyek részben az órajel növelését szolgálták, de ebben a processzor családban debütált 1997-ben az MMX utasításkészlet is, amely leginkább a multimédia alkalmazásokhoz szükséges számításokat gyorsította meg. A P5 processzorokat több evolúciós lépésen keresztül kb. 1999-ig fejlesztette az Intel. 

Intel Pentium Pro 200

Intel Pentium Pro: "The Beast". Amikor először a kezembe vettem ezt a procit, kiszaladt a számon egy hűű b+. :-) Tiszteletet parancsoló méret és súly jellemzi. A neve alapján azt gondolná az ember, hogy az előző fejezetben bemutatott Pentium (P5) család egy variánsa, de ez igazából valami más. Ez már az új generáció, a P6 család első tagja. 1995-ben debütált és eredetileg a Pentium processzorok általános utódjának szánták, de végül  sokkal szűkebb területen került alkalmazásra. Szerverekben, csúcs munkaállomásokban, vagy éppen szuperszámítógépekben használták az alatt a rövid idő alatt, amíg gyártásban volt. Ugyanis összesen 3 év adatott meg  ennek a különleges processzornak, amelyet 1998-ig gyártott az Intel. Az előbbieknek és az árának köszönhetően ezzel a processzorral a mezei PC felhasználó nem igazán találkozott, maximum képeken. A különleges méretű processzorhoz speciális foglalat és alaplap kellett, ami semmi mással nem volt kompatibilis. Az első változatok kb. 5,5 millió tranzisztort tartalmaztak és az órajelük 150 MHz-volt, ami később is csak 200 MHz-re kúszott fel. Számos fejlesztést tartalmazott a P5 Pentium processzorokhoz képest, amelyek jellemzően azt a célt szolgálták, hogy minél jobban kihasználják az utasítások párhuzamos végrehajtásában rejlő teljesítmény potenciált. Ennek érdekében eleve három végrehajtó egységgel rendelkezett, amelyet kifinomult technikák segítettek abban, hogy a CPU minél jobban ki tudja használni ezeket. Habár a Pentium Pro nem élt meg hosszú életet, az öröksége tovább élt a Pentium II és Pentium III processzor családban, amelyek szintén a P6 família sarjai voltak és a 2000-es évek elejéig jelentették a technológia csúcsát, mielőtt átadták a stafétát a Pentium 4 processzoroknak. De ez már egy másik történet.

10 év nem nagy idő egy ember életében, de a számítástechnikában korszakok váltják egymást ennyi idő alatt. A  processzorok bonyolultsága és teljesítménye kb. hússzorosára növekedett az alatt az idő alatt, amíg a 80386-tól eljutottunk a Pentium Pro-ig. 

A Vatera-n szúrtam ki ezt a különleges mikroprocesszor kártyát és mivel még nem volt ilyen a gyűjteményemben, le is csaptam rá gyorsan. Soha nem láttam még ilyen hengeres hűtő tömböket más processzor kártyán. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi rejtőzik alattuk?

Így néz ki a kártya alulról. A processzor hűtő bordája egy masszív fém kerethez van csavarozva:

A CPU kártya megjelenése a kortárs Intel Pentium II processzorokra hajaz. Úgy látszik, hogy abban az időben a technológiából fakadóan hasonló megoldások születtek. Így néz ki egy Intel Pentium II, a hűtés eltávolítása után:

Először a CPU hűtőbordáját vettem le. A processzor tetején egy vastag fém hővezető lemez van, 4 db szimmetrikus bemarással amelyekben SMD kondenzátorok vannak. Elég érdekes és a maga nemében kimondottan szép ez a processzor.

A bal alsó sarokban az órajel értéke látszik, amely jelen esetben 250 MHz.

A hűtés eltávolítása után a processzort nem rögzíti semmi, egyszerűen ki lehet venni a foglalatból:

A foglalatot is könnyen el lehet távolítani a hordozóról. Nincs oda forrasztva. Elég különleges megoldás, aminek nem tudom az okát, mert általában a foglalat forrasztva van az alap lemezhez. A nyomtatott áramköri lapon is aranyozott érintkező felületek vannak kialakítva. A foglalat a processzor érintkezői és a hordozó között teremt kapcsolatot.

A processzor alulnézetből. Mint látszik, a proci nem tű szerű kivezetésekkel csatlakozik a foglalathoz, hanem kis aranyozott érintkező felületekkel. Ez a megoldás az Intel processzoroknál csak sokkal később terjedt el.

A hűtő oszlopok eltávolítása után ez a látvány fogadja az embert. Bal oldalon van a CPU, közép tájon az L2 szintű cache memória 8 db chip-je. 

A jobb oldalon lévő két egyforma, sárga tetejű chip funkcióját homály fedi, de legalább szépek. :-) A valóságban nem sárgák, hanem aranyozottak, így jobban mutatnak mint a képen.

Miután az ember kigyönyörködte magát, érdemes pár szót említeni arról is, hogy mi is ez az érdekes processzor? Milyen számítógépben szolgált vajon? Egyáltalán ki vagy mi is az a Sun?

Ez egy jó hosszú történet és akit részletesebben érdekel, a wikipédián utána nézhet, így röviden úgy szól a mese, hogy valamikor réges régen, a '80-as évek elején még nem volt lefutott meccs, hogy milyen processzor architektúra fogja meghatározni az informatika jövőjét. Az idő tájt több konkurens cég kezdte bontogatni a szárnyát  a Szilícium-völgyben, amelyek jelentős része nem Intel processzorokat használt a számítógépeiben. A Sun Microsystems egy volt a feltörekvő vállalkozások közül.

Az Intel akkori legkomolyabb riválisa a Motorola volt. Az ő processzorait használta többek között az Apple, az Atari, az Amiga, és a Sun Microsystems is. Ennek oka az volt, hogy a Motorola az idő tájt, amikor az Intel az IBM PC-ben és az IBM XT-ben használt 8/16 bites 8088 CPU-kat kínálta, egy sokkal nagyobb teljesítményű processzorral tudott harcba szállni, a Motorola 68000-el.

A Motorola korábban már elvesztett egy csatát az Intellel szemben a 8 bites mikroprocesszorok küzdelmében, így valami igazán nagy durranással készült visszavágni: egy 32 bites processzorral! Ez lett a Motorola 68000. 1979-ben jelent meg és a belső felépítése 32 bites volt, amivel messze megelőzte a rivális Intelt, aki csak 1985-ben mutatta be a saját 32 bites processzorát, az Intel 80386-ot. (Zárójeles megjegyzés, hogy az Intelnek már korábban is volt egy sikertelen próbálkozása a szintén 32 bites iAPX 432 processzor architektúrával).

A '70-es évek végén, '80-as évek elején, aki komolyabb feladatokra szánt gépeket épített, logikusan a Motorola processzorát használta. A komolyabb feladat itt többfelhasználós, UNIX operációs rendszert futtató, szerver feladatokra szánt számítógépet jelent. Ezen a területen az IBM PC és a Microsoft még sokáig nem számított komoly tényezőnek. Persze ezek az idők már régen elmúltak...

Visszakanyarodva a Sun-hoz, a történet ott folytatódik, hogy mint többen mások, először ők is a Motorola processzorai köré építették a rendszereiket, de a '80-as évek közepén saját processzor tervezésébe fogtak, amelyet a Motorola 680x0 széria utódjának szántak. Ez az új, saját fejlesztésű processzor család lett a SPARC (Scalable Processor Architecture), amelyet 1987-ben kezdtek gyártani és a Sun saját szerver gépeiben és UNIX munkaállomásaiban használták. 1992-ben jött ki a SuperSPARC sorozat, amelyet 1995-ben követett az UltraSPARC család, majd 1997-ben mutatkozott be a blog tárgyát képező UltraSPARC II széria. Ezek már 64 bites processzorok voltak, amelyek 250-650 MHz-es órajellel üzemeltek. Azt még két további processzor család követte, amelyeket egészen a cég megszűnéséig gyártottak.

A Sun végzete 2010-ben következett be, amikor az Oracle felvásárolta a céget. A Sun története itt véget ért, de olyan nagy hatással voltak az iparágra, hogy az örökségük még nagyon sokáig tovább fog élni. Azt hiszem elég csak a Java szoftver platformot említeni, ami szintén a Sun-hoz köthető.

Találtam egy nagyon alapos és olvasmányos összefoglalót a mikroprocesszorok történetével kapcsolatban ezen az oldalon: http://www.s100computers.com/History.htm

Arra gondoltam, hogy magyarra fordítva talán többen is elolvasnák, így elhatároztam, hogy fejezetenként közreadom. A nyers fordítás a Google fordítóval készült. A szöveget igyekeztem javítani, magyarosítani, de így sem sikerült irodalmi magasságokba emelkednem. Remélem a lényeg ennek ellenére átjön. :-)

Ez a sorozat második része.

A tranzisztor

1945-ben, röviddel a háború befejezése után, a New Jersey-ben lévő Bell Labs szilárdtest fizikai csoportot hozott létre William Shockley vezetésével. Ugyan Shockley Nagy-Britanniában született, de a San Francisco-i öböl térségében nőtt fel. A Bell Labs-nál az ő csoportja, beleértve John Bardeen-t, Walter Brattain-t és másokat, volt felelős a tranzisztor feltalálásáért.

Később belső személyi konfliktusok miatt Shockley elhagyta a Bell Labs-t, és visszatért az öböl térségbe, hogy a Mountain View-i Beckman Instruments egyik részlegét vezesse, az úgynevezett Shockley Semiconductor Laboratory-t. Itt úgy érezte, hogy megvan a kellő tehetsége ahhoz, hogy rövid időn belül ott tudja folytatni a munkát, ahol abbahagyta a Bell Labs-nál. A Stanford-i egyetemen friss diplomásokat toborzott, és a tirisztor feltalálásával letette a kézjegyét. Rendkívül nehéz természetű ember volt, főleg miután 1956-ban megszerezte a Nobel-díjat (Bardeen és Brattain mellett).

Ennek köszönhetően alkalmazottainak egy nyolc fős csoportja úgy döntött, hogy távozik, és saját céget alapít, amely a tranzisztorra fókuszál. 1957-ben sikerült alaptőkét szerezniük a Sherman Fairchild tulajdonában lévő Fairchild Camera nevű keleti parti vállalattól. Ezt Arthur Rock-nak sikerült megszerveznie - aki akkor még csak egy fiatal biztonsági elemző volt. A Fairchild Camera akkoriban speciális, repülőgépre szerelhető megfigyelő kamerákat készített, de szeretett volna betörni a félvezető gyártás területére is. Az alapítók között volt Robert Noyce, Gordon Moore és Jean Hoerni, akik később mind legendává váltak. Ők nevezték el az új céget Fairchild Semiconductor-nak. Egyébként a Shockley Semiconductor-t 1960-ban megvásárolta a Clevite, és hivatalosan rövid idővel azután szűnt meg, miután 1968-ban eladták az ITT-nek.

A tranzisztortechnika kezdetei nem voltak könnyűek. Akkor lendült mozgásba az üzlet, amikor az IBM úgy döntött, hogy a B-70 repülőgéphez készülő katonai alkalmazásaiban használt központi memóriát szilícium tranzisztorokból építi meg, az akkoriban általános germánium tranzisztorok helyett. Főleg Hoerni érdeme volt, hogy sikerült tökéletesíteni a tranzisztorok nagy tömegben való gyártásának folyamatát, ami beindította a cég rakétáit. Abban az időben a Fairchild Semiconductor uralta a szilícium tranzisztorok gyártását. A vállalat tulajdonképpen a Fairchild Camera anyavállalat fő bevételi forrása lett.

Az 1960-as évek elején a Fairchild Semiconductor kutatócsoportja, és tőlük függetlenül a texasi Texas Instruments egyik csoportja is rájött, hogy a szilícium lapokra "mikroáramköröket" lehet elhelyezni, de a Fairchild Camera anyavállalat nem látott fantáziát a technológia fejlesztésében. Még rosszabb, hogy világossá vált, a Fairchild Camera nem szándékozik pénzt visszaforgatni a Fairchild Semiconductorba. Az alapítók arra a következtetésre jutottak, hogy a Fairchild nem a legmegfelelőbb hely számukra a mikroáramkörök fejlesztésére. Megkeresték Arthur Rockot, hogy egy másik, új társaságot alapítsanak. Hoerni és még néhányan elmentek és megalapították a Teledyne leányvállalatát Amelco néven. Ez volt az első lavinája a Fairchild Semiconductort elhagyó alkalmazottaknak. A hatvanas évek elején sokan mások is elhagyták a Fairchildot és az öböl terület mikroelektronikai vállalatainak magjává váltak. Talán a legnevezetesebb a Signetics volt, amelyet Kattner, Allison és Weissenstern alapított, akik mind a Fairchild Semiconductor-nál dolgoztak korábban. A finanszírozást,  1 millió USD-t a New York-i Lehman Brothers intézte.

Nem sok idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a mikroelektronikáé a jövő. A Signetics tökéletesítette a DTL (dióda-tranzisztor logika) áramköröket. Ezeket könnyebb volt integrálni, mint az RTL (ellenállás-tranzisztor logika) áramköröket. Kezdtek megjelenni az egyre összetettebb és megbízhatóbb "IC-k".

A Fairchild Semiconductor végül rájött, hogy lemaradtak a hajóról. A New York-i Corning Glass-tól finanszírozást kaptak, a Corning Glass menedzsmentjével együtt, selejtezték a házon belüli RTL logikai megközelítést, és ár versenybe kezdtek a Signetics céggel. Körülbelül ekkor fejlesztette ki a DIP IC-ket a Fairchild Semiconductor, ami felülmúlta a korábban használt lapos tokozást. Ez lendületet adott a Fairchild-nek, és ez lett az uralkodó IC tokozási forma.

Ebben az időben az Amelco más irányt vett, és a lineáris integrált áramkörökre koncentrált. Ezek technikailag bonyolultabbak voltak mint a logikai áramkörök. A 709-es műveleti erősítő áramkörük feltette őket a térképre, és a kor szokásos műveleti erősítőjévé vált. Jean Hoerni később otthagyta az Amelcót, és megalapított egy új integrált áramkör gyártó vállalatot, az Intersil-t, amely a MOS (fém-oxid félvezető) technológiára (órák, számológépek stb.) összpontosított.

Valójában a Fairchild Semiconductornál dolgozó kutatócsoport az 1960-as évek vége felé, elsőként kezdett el foglalkozni a MOS integrált áramkörök fejlesztésével. Az 1960-as évek elejének integrált áramkörei bipoláris eszközök voltak. A MOS félvezetők egyszerűsége és az a tény, hogy a teljesítményfelvételük alacsonyabb volt, gyorsan nyilvánvalóvá vált. Viszont ugyanaz a régi probléma merült fel: a Fairchild Camera menedzsmentje nem akarta finanszírozni a fejlesztéseket. A kutatócsoport kulcsfontosságú tagjai meg voltak győződve arról, hogy munkájukért nem fogják megkapni az anyagi elismerést. Ebben az időben a pénzügyi közösség kockázatitőke-csoportokba szerveződött, és kulcsfontosságú emberekre vadásztak, hogy induló vállalkozásokat, startup-okat indítsanak útjukra a mikroelektronikai iparban. Az egyik ilyen vállalat a National Semiconductor volt. Charles Sporck és Pierre Lamond lelépett a Fairchild Semiconductor-ról, hogy a vállalat élére álljanak. Ez tönkretette a Fairchild csapatát, és ezt még az a tény is tetézte, hogy az ős ellenség Texas Instruments (TI) éppen egy új és jobb digitális logikával, a TTL-el (tranzisztor-tranzisztor logika) jelent meg. Ez lényegében az utolsó csepp volt a társaság számára. Az átszervezések egymást érték. Noyce azt remélte, hogy vezérigazgató lesz, de elutasították. Ő, Gordon Moore és néhány a legközelebbi barátjaik közül távozni készültek.

Megkeresték Arthur Rockot, aki azonnal finanszírozást biztosított számukra egy másik mikroelektronikai vállalat felállításához Intel (INTegrated ELectronics) néven. Jerry Sanders, a Fairchild egy másik alkalmazottja is távozott, hogy saját céget alapítson, ez lett az Advanced Micro Devices, Inc. (AMD).

Noyce és Moore az Intel-nél kezdetben a memória áramkörök számára készülő LSI IC-kre fókuszált. Hozták magukkal Federico Faggin-t is a Fairchild-től, aki tökéletesítette az MOS-gyártás új technikáit, polikristályos szilíciumot használva a korábban alkalmazott megoldások helyett. Első memóriachipjük egy MOS alapú, 1101 jelzésű, 256 bites statikus RAM chip volt. TTL kompatibilis volt, és olyan eszközökben használták, mint a nyomtatók.

Javítottak a sebességén, és egy évvel később megjelentek az 1103 DRAM-mal. A Honeywell a következő generációs DRAM chipjüket, egy 512 bites chip-et használt a korai számítógépeikben. Ezek az innovációk szárnyakat adtak az Intel-nek.

A szóban forgó áramköri lapot egy aukciós oldalon találtam. Ami azonnal kiderült, hogy egy PowerPC 601-es processzorral szerelt kártyáról van szó, a '90-es évek elejéről. Mivel ilyen prockóról maximum csak hallottam korábban, de soha nem volt alkalmam közelebbről szemügyre venni, másrészt ennek a példánynak szép kék a színe, így elég hamar felébredt bennem a vágy, hogy legyen egy ilyen szépség a gyűjteményben. :-) Szerencsére nem volt rá komoly érdeklődés, így egy doboz cigi áráért az enyém lett. :-) 

A PowerPC processzorokról lesz majd egy kicsit részletesebb ismertető, így most csak annyit írnék le, hogy ezek a procik az IBM-Motorola-Apple trió szerelemgyerekei voltak és legismertebb alkalmazásuk az Apple-hez köthető, akik a '90-es évek közepétől egészen 2005-ig ilyen procikkal szerelték a MacIntosh gépeket.

Viszont az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kártya nem egy MacIntosh alkatrésze volt, de akkor mié? Kicsit úgy voltam vele, mint a veterán autó rajongó, aki egy roncstelepen talál pár különleges alkatrészt, amiről azt meg tudja állapítani, hogy valami ritka és egzotikus autóhoz tartoztak, de hogy konkrétan mi volt az a különleges járgány, azt sajnos nem.

Amikor még csak az aukciós oldalra feltöltött, nem túl jó minőségű képek álltak rendelkezésre, próbáltam magára a képre keresni, de nem volt értékelhető találat. Az volt a szerencsém, hogy a kártyán lévő azonosítókra keresve már voltak találatok, így ezek alapján sikerült közelebb kerülni a rejtély megfejtéséhez.

Kiderült, hogy az IBM RISC System/6000 (vagy röviden RS/6000) típusú számítógépcsaládjának egy darabkáját tartom a kezemben. Őszintén szólva a létezéséről sem tudtam ennek a gépcsaládnak, de feltételezem, hogy elég sokan vannak még ezzel így. :-)

A lényeg, hogy az RS/6000, szerverekből, munkaállomásokból és szuperszámítógépekből álló népes számítógépcsalád volt a '90-es években. Az átlag PC felhasználó nem igazán találkozott ezekkel a gépekkel. Eredetileg úgy tervezték, hogy többféle operációs rendszert is tudjon futtatni, de leginkább az IBM saját UNIX variánsával, az AIX-al használták ezeket a gépeket, de pl. Windows NT 4.0-et is lehetett futtatni rajtuk, ugyanis annak volt PowerPC támogatása.

Meglepő módon, még egy laptop is volt a családban, ami elég űber lehetett. :-)

A gépcsalád további érdekes vonatkozása, hogy az 1997-ben Garry Kasparov sakknagymestert legyőző Deep Blue szuperszámítógép is egy RS/6000-es volt, illetve a szintén RS/6000 alapú ASCI White szuperszámítógép  birtokolta a világ leggyorsabb számítógépe címet 2000-2002 között.

Konkrétan a kártyán lévő PowerPC 601 CPU-ról azt lehet még elmondani, hogy az órajele 80 MHz volt és maximum 256 MB memóriát tudott kezelni. Ezek az értékek mai szemmel már megmosolyogtatók, de amikor friss húsnak számított ez a CPU, nem kellett szégyenkeznie az akkori mezőnyben. 1992-ben pl. az Intel leggyorsabb procija a 80486DX2 volt, 66 MHz-es belső órajellel.

Az internet sötét bugyraiban túrkálva sikerült kiderítenem, hogy ez a CPU kártya nagy valószínűséggel egy RS/6000 series 7009 C10 típusú gép része lehetett, ami alább látható. Elnézést a rossz minőségű képért, de csak ilyet találtam.

Ez a típus 1994-ben jelent meg. Most használatos pénznemre átszámítva, közel 10000 Euro volt az ára, ami nem mondható kevésnek. Így talán érthető, hogy miért nem ilyen gépek álltak sorban az irodák asztalai alatt. 

A komplett CPU kártya így nézett ki. Az enyémről hiányzik a CPU hűtő bordája:

Ilyen egy bele való video kártya, amin 2 db VGA kimenet volt, így alapból két monitort tudott kezelni:

A gép memóriáját a IBM PS/2 gépekben is használt SIMM modulok alkották. Ezekből összesen 8 db-ot fogadott az alaplap, maximum 32 MB-os méretben. Rövid számolás után a maximális memória kapacitás 256 MB-ra adódik. Ez mai szemmel nem tűnik sokkal, de 25 évvel ezelőtt ez óriási méretnek számított, a PC-kben akkor jellemző 16-32 MB-hoz viszonyítva. A gépet legalább 1 GB-os SCSI vinyóval szállították, de a maximális méret 6.4 GB volt.

Így nézett ki belülről. A kép tetején, a felső széle felől látszik (valamennyire) a CPU kártya:

A gép hátulja a szokásos csatlakozókkal:

Nagy eséllyel ilyen masinám soha nem lesz, de legalább egy kis darabját a kezemben tarthatom ennek a ritka és régen kihalt állatfajnak. :-)

Régiség vásáron jutottam hozzá ehhez a könyvhöz, ami az 1956-os kiadású francia mű 1962-ben megjelent magyar kiadása. 

Az ismertető szerint ez nem egy szakkönyv, hanem a technika iránt érdeklődő fiataloknak szánták elsősorban.

A bevezető nem hazudik, valóban közérthetően, vicces ábrákkal, hasonlatokkal magyarázza el a szerző az egyébként nem egyszerű technikai részleteket.

Azért nem olyan könnyű olvasmány, mint  amit a vicces képek súgalnak, de akinek van egy kis műszaki vénája és nem idegen tőle az elektronika, az meg fogja érteni a mondanivalót és alapszinten megismeri a hagyományos TV-k működését. Persze lehet mondani, hogy ennek nem sok értelme van, mert ez már egy túlhaladott technika, de aki érdeklődik a (nem is olyan) régi korok műszaki megoldásai iránt, annak érdekes olvasmány lehet ez a könyv. Érdekes adalék, hogy 

Címszavakban ilyen témákat tárgyal a mű:

Elektromágneses hullámok terjedése
Képbontás elve
Elektronsugár előállítása
Elektronsugár fókuszálása és eltérítése
Fűrészjel előállítása és felhasználása
Képbontás elektroncsővel
Televízió adás elve
Televízió vevő felépítése
Televízió részegységeinek működése
Antennák
A színes televízió elve

Érdekes kérdés, hogy manapság egy hasonló témájú könyv mennyire lenne eladható, mennyien olvasnának el egy ilyen könyvet? Persze az is kérdés, hogy annak idején a kb. 20000 példányból, hány talált gazdára, és hányat olvastak el? Minden esetre az elmondható, hogy a szocializmus idején jelentős mennyiségű szakkönyvet adtak ki, amelyek egy része kimondottan az ifjúságot célozta meg és az akkori kor alapvető műszaki ismereteit közvetítette.

Manapság jóformán nincs olyan kategória, hogy műszaki ismeretterjesztő könyv. A technikai jellegű könyvek leginkább számítástechnikával, ott is inkább a programozással foglalkoznak, vagy valamilyen szabadidős tevékenységhez kapcsolódó a témájuk, mint fotózás, modellezés, horgászat és hasonlók. Műszaki könyvek szinte csak oktatási céllal készülnek. Azt talán meg lehet állapítani, hogy régebben legalább a törekvés meg volt az akkori politikai vezetésben, hogy a műszaki kúltúra is legyen része az altalános műveltségnek. 

Az, hogy mennyire jó, hogy lassan generációk nönek fel úgy, hogy a műszaki eszközöknek csak használói, de még alap szinten sem értői, nem az én tisztem eldönteni, minden esetre az elgondolkoztató, hogy miképpen lehet egy fejlett technikai civilizációt létrehozni, működtetni és fenntartani úgy, hogy az ehhez szükséges ismeretek egy maroknyi ember, mérnök, tervező, technikus fejében van csak meg? A nagy tömegek pedig csak jól-rosszul kezelni, használni képesek az eszközöket, amelyektől már olyan mértékben függővé váltunk, hogy nélkülük nem lennénk képesek létezni.

A napokban beszereztem egy IGAZI frekvenciamérőt, amilyenre már régóta vágytam. Ez egy Hewlett-Packard 5328B típusú, 100 MHz határfrekvenciájú készülék. Az IGAZIT-t azért kell hangsúlyozni, mert vannak olyan műszereim, amelyekkel ugyan lehet frekvenciát mérni, de ezek vagy nagyon alapszintűek, vagy nem ez a fő funkciójuk, ezért csak korlátozott képességekkel bírnak ezen a területen. Summa summarum, régóta szerettem volna már egy IGAZI-t. :-)

A Hewlett-Packard egy nagyon jó névnek számított a műszeriparban már a '70-es évek óta, de a pénzügyi racionalizálás őket is utolérte és a műszergyártó tevékenységet kiszervezték az Agilent Technologies nevű cégbe, és Hewlett-Packard név alatt informatikai termékeket gyártottak. Később az Agilent is szétvált, így az elektronikai teszt- és mérőműszer gyártás Keysight Technologies néven folyik napjainkban.

Az én frekimérőm a '80-as évek közepe táján készülhetett, ennek megfelelően még LED-es kijelzője van. Ennek előnye, azon kívül, hogy szép pirosan világít az, hogy egyszerűbben javítható ha meghibásodik, mint a mostanában divatos, LCD-s kijelzőjű műszerek. Alább tanulmányozható a műszer adatlapja, amin az újkori ára is szerepel. Ez már az alapkivitel esetén is egy elég tekintélyes összeg: 5400 USD 

Kicsit számolgattam, hogy az akkori magyar jövedelmi viszonyokat figyelembe véve, legyen mihez viszonyítani ezt az árat. 1985-ben kb. 50 Ft-ot ért egy USD. Az átlagfizetés valahol 6000 Ft körül mozgott akkoriban. A műszer ára átszámítva 270 000 Ft, ami azt jelenti, hogy 45 havi fizetésből tudta volna megvenni egy átlagkereső. Basszus, ez majdnem 4 évi teljes fizetés!!! Ennyi pénzből akkoriban mondjuk lehetett venne 2 db Skodát... Ez azért elég durva. A kedélyek megnyugtatása végett elmondom, hogy én sokkal-sokkal-sokkal olcsóbban jutottam hozzá. :-)

Így nézett ki a műszer, amikor elhoztam. Igazából sérülésmentes, a használatból eredő kosztól és matrica maradványoktól eltekintve takaros a megjelenése.

Alaposan megtisztogattam a rárakódott kosztól és matrica maradványoktól, a végeredmény szerintem egész jó lett és még a fotók is élesebbre sikerültek. :-) A szemfülesek észre vehetik, hogy a rack-be építéshez szükséges füleket is levettem róla, mert okafogyottá váltak.

Mielőtt valaki szóvá tenné, a tetejéről direkt nem szedtem le a kalibrálások elvégzését igazoló matricákat. :-)

A hazahozatal utáni napon kipróbáltam, és tökéletesen működött rajta minden. Eltettem, aztán másnap amikor szerettem volna alaposabban letesztelni, nem tudtam bekapcsolni. :-) A bal alsó sarokban lévő billenőkapcsoló mechanikailag nem kapcsolt be, annak ellenére, hogy előző nap semmi baja nem volt, és azóta senki nem nyúlt a műszerhez. Nem igazán értettem, hogy mi történhetett vele, de a tények makacs dolgok, így rövid ideig tartó, hiábavaló, de elszánt próbálkozást követően el kellett fogadnom, hogy 35 évi szolgálat után, éppen a mai napon kellett letennie a lantot. Nem volt mit tenni, valahogy meg kellett javítanom a műszert, hogy használni is tudjam ne csak nézegetni, hiába nem ezt terveztem az napra. 

Szerencsére 4 db csavar oldását követően a kijelzős, kapcsolós, tekerős előlaprész egyben kivehető.

Ha már szétszedtem, lássuk, hogy mi van a lemezek alatt. :-) Eléggé '80-as évek feeling a rengeteg diszkrét alkatrésszel. Az is látszik, hogy moduláris a felépítés, az üres slot-ok az opcionális kiegészítő áramköri kártyák fogadására szolgálnak. Sajnos nekem csak a fapados kivitel jutott. :-)

Az előlap eltávolítása után ez a látvány fogadja az embert. A bal oldali tekerős kapcsoló direkt ferde. Én sem értem, hogy miért, de a tervező így látta jónak.

Megpróbáltam megjavítani a beteg kapcsolót, amit szétszedni szét tudtam, de összerakni már soha többé, mivel az összeszerelés közben a műanyag ház egyik oldala letört. Igazából nem jöttem rá, hogy alapvetően miért nem működött a szétszerelés előtt, mert látszólag minden rendben lévőnek látszott a belsejében. A képen még nincs letörve a ház oldala. Az később, az összeszerelés közben adta meg magát.

Miután sikerült teljesen használhatatlanná tenni a kapcsolót, nem volt más lehetőség, mint hogy vegyek egy olyat amit be tudok építeni. Szerencsére egy helyi alkatrész boltban találtam megfelelőt kemény 300 Ft-ért, így ma sikerült megjavítanom a műszert. Az új kapcsoló így néz ki beépítve:

Már csak össze kellett szerelnem mindent, amit szétszedtem és learatni a babérokat. A műtét sikerült, a műszer újból használható állapotban van, amit az alábbi kép is tanúsít. Egy kb. 10 MHz-es jelforrást méricskélek vele éppen. 

Találtam egy nagyon alapos és olvasmányos összefoglalót a mikroprocesszorok történetével kapcsolatban ezen az oldalon: http://www.s100computers.com/History.htm

Arra gondoltam, hogy magyarra fordítva talán többen is elolvasnák, így elhatároztam, hogy fejezetenként közreadom. A nyers fordítás a Google fordítóval készült. A szöveget igyekeztem javítani, magyarosítani, de így sem sikerült irodalmi magasságokba emelkednem. Remélem a lényeg ennek ellenére átjön. :-)

Ez a sorozat első része.

A korai idők

A mikroprocesszor korai története általában az Intel vállalattal és a San Francisco-öböl térségében - vagy ahogyan gyakran nevezik, a "Szilícium-völgyben" - fennálló kreatív környezettel társul. Ami viszont nem annyira köztudott, hogy ez nem egy hirtelen módon bekövetkező esemény volt. A San Francisco-i régió elektronikai iparának úttörő vállalatai és meghatározó alakjai, már évtizedekre visszanyúló, hosszú és zűrzavaros történelemmel rendelkeztek az Intel megjelenése előtt is.

Ugyan lehet vitatni, de az elektronikai ipar kialakulása már az 1920-as években elkezdődött, amikor három fickó, William Eitel, Jack McCoullough és Charles Litton úgy döntött, hogy rádiócsöveket fognak készíteni rádióamatőr barátaiknak, miután az 1910-es évek végén maguk is belekóstoltak a rádiózásba. Akkoriban az öböl térsége az amatőr rádiózás központja volt, ahol az ország összes rádióamatőr engedélyének több mint 10%-át birtokolták. Mivel az amatőr rádiók nagyobb frekvenciákon üzemeltek, mint annak idején a kereskedelmi rádiók, ezért a rádióamatőr készülékekben használt rádiócsöveknek nagyon jó minőségűeknek kellett lenniük - különösen jó vákuumot kellett fenntartani bennük. A társaság rádiócsöveiről jó hírek kezdtek terjedni. Az üzlet gyorsan növekedett.

Litton úgy döntött, hogy üvegmegmunkáló gépek gyártására szakosodik, hogy a rádiócsövek készítésénél mellőzni lehessen a kézi munka szükségességét, és megalapította a Litton Engineering Laboratories vállalatot. Ez a fejlesztés tovább növelte a csövek megbízhatóságát. Eitel és McCollough egyesítették erőiket és létrehozták az Eitel-McCoullough céget. Ez a két csoport gyártotta nagy mennyiségben, 150T néven, az első kereskedelemben kapható rádiócsöveket, amelyek azonnal sikeresek lettek.

A 150T rádiócső

A csövek élettartama 20000 óra volt, az akkoriban jellemző, kevesebb, mint 1000 óra élettartammal szemben. A második világháború kezdetén robbanásszerű volt a katonai csövek iránti kereslet. A két társaság számos kiváló minőségű rádiócsövet készített ezekben az években.

Míg az Eitel-McCoullough a nagy teljesítményű, rács vezérlésű csövekre koncentrált, Litton elkezdett dolgozni az akkori új brit találmányon, a RADAR-on. Ehhez egy nagyon egyedi és bonyolult cső megépítésére volt szükség, amelyet "Magnetron"-nak neveztek el. A mikrohullámú technikában elért sikerek ténylegesen felhelyezték a térképre a Litton Industries-t. A koreai háború idején elsőként gyártottak impulzus magnetronokkal működő RADAR készülékeket, amelyek a légi célok sebességének pontos meghatározásához voltak szükségesek. A cég nagyon nyereséges volt. Litton visszavonult a cég irányításától, amelyet egy befektetési csoportnak adtak el, és ma sikeres nagyvállalat.

Egy korszerű magnetron

Litton a Stanford egyetemen számos emberrel szoros kapcsolatban állt. Különösen két ottani testvérrel, Siguad és Russell Varian-nal voltak jó barátok, akik tovább fejlesztették a magnetront, és megalkottak egy még jobb mikrohullámú készüléket, a "Klystron"-t. A klystron számos előnnyel rendelkezett a magnetonnal szemben, elsősorban azért, mert kontrollálható és stabilabb frekvenciával rendelkező mikrohullámokat állított elő. Litton bíztatta őket, hogy alapítsák meg saját vállalkozásukat (Varian Associates) a szomszédságban. Litton szállította az üveggyártó gépeket a csövek gyártásához. A Varian nagy sikerű vállalat volt a klystron gyártásával kezdődően, és később más  iparágra is átterjeszkedett. Az öböl területén, idővel jelentős kiszolgálóipar formálódott az említett elektronikai szakemberek magja körül.

Klystron a '60-as évekből

Folytatása következik...

Az utóbbi időkben az érdeklődésem újból a régi idők számítástechnikája felé fordult, pedig lehet mondani, hogy lassan már 30 éve nem igazán izgattak a '80-as évek masinái. Annak idején természetesen én is 8 bites rendszereken keresztül kezdtem megismerni a számítástechnika világát, a program írás fortélyait, de aztán a hobbiból munka, a Commodore Amiga-ból IBM PC lett, és valahogy elmúlt az a varázs, ami a '80-as évek közepén rabul ejtett és ami annak idején a pályaválasztásomat is meghatározta.

Aztán rövid idővel ezelőtt történt valami, ami megváltoztatott mindent. A Vaterán fillérekért hozzájutottam egy nagy doboz bontott elektronikai hulladékhoz, és a lomok között ilyen panelokat találtam:

Természetesen érdekelt, hogy milyen integrált áramkörök vannak a kis panelen, így némi guglizás után sikerült kiderítenem, hogy az egyik IC egy Texas Instruments gyártmányú 8 bites mikrovezérlő, konkrétan a TMS7000-es család egy tagja, amiről annak idején nem is hallottam. A korabeli brossúra így nézett ki:

Ez a processzor család a '80-as évek elején jött ki és gyakorlatilag az első, mikrovezérlőnek nevezhető CPU architektúra volt. Néhány, a Texas által fejlesztett mikroszámítógépben is használták ezeket, de nem váltak olyan népszerűvé, mint pl. a Zilog Z80 vagy a nagy rivális MOS 6502/6510. Gyakorlatilag a PIC és ATmega mikrovezérlők ősének lehet tekinteni ezt a családot, annyira, hogy a Microchip maga  is gyártotta a TMS7000 procikat saját márkajelzéssel, valamikor a '80-as évek végén. Sokat lehetne még írni erről a CPU családról, mert elég érdekes koncepciókat valósítottak meg benne, de ezt talán majd egy másik posztban teszem meg.

Visszatérve az eredeti témára, elkezdtem gondolkozni azon, hogy jó lenne valami értelmes célra felhasználni ezeket a kis CPU paneleket, így elkezdtem túrni a net-et információk után. Letöltöttem a procihoz egy csomó programozási segédletet, hardver ismertetőt, keresgéltem (nem sok sikerrel) compiler-eket, stb. Minél többet foglalkoztam a dologgal, annál több emlék tört elő a régi időkből, amikor még kis assembly programokat irkáltam az aktuális 8 bites gépemre.

Olyasmin törtem a fejem, hogyan lehetne valami más, általam jobban ismert procira írt programot átfordítani a TMS7000-re? Például MOS 6502-höz biztosan van C compiler, így ha abban írok programot, lefordítom a 6502 gépi kódjára, és a gépi utasításokat kicserélem az ekvivalens TMS7000 utasításokra, akkor viszonylag egyszerűen tudnék programokat fejleszteni rá. Vagy ha Arduino-ban programoznék, ami elég közel áll a C-hez, és az ATmega gépi kódot fordítom át a TMS-ére, akkor még jobb fejlesztő rendszert használhatnék. Szóval ezeken agyaltam, de hogy érdemben tudjak gondolkozni ezek megvalósításán, elő kellet vennem a 6502 manual-ját, hogy össze tudjam hasonlítani az utasítás készleteket, a címzés módokat, regisztereket, stb. Így azon kaptam magam, hogy pont olyasmivel foglalkozom, ami annak idején sok örömet okozott, de már nagyon régóta hanyagolom. 

Egyik dolog hozta magával a másikat, ahogy újból beleástam magam a '70-es, '80-as évek számítógépeinek, CPU-inak világába. A net-en való keresgélés során a meglepetés erejével hatott, hogy egész sokan foglalkoznak még mindig - vagy újból -, ezekkel a régi, egyszerű, 8 bites szerkezetekkel. Találtam modern fejlesztő rendszereket, mint a Rainbow IDE vagy a Phoenix IDE, amelyek a TRS-80 Tandy Color Computer köré szerveződött társasághoz köthetők, de igazából cross-platform fejlesztő rendszerek, amelyekkel egy rakás régi procira, többek között a TMS7000-re is lehet programot fejleszteni Windows alatt. A Phoenix IDE így néz ki:

A TMS7000 egyik gyári prospektusában volt egy olyan rajz, ami azt ábrázolta, hogy miképpen lehet a Texas által fejlesztett és abban az időben népszerű video chippel, a TMS9918-al összekötni a TMS7000 CPU-t. Hoppá, ezek szerint tudok "egyszerűen" megjelenítést is csinálni! Na ez már döfi! Utána olvastam, hogy mi is ez a chip, és nem sokkal később már az ebay-en keresgéltem a beszerzési lehetőségek után. :-) 

Végül nem a TMS9918-at, hanem ennek a Yamaha által továbbfejlesztett változatát, a V9958-at vettem meg egy komplett KIT-ben. 

Mint kiderült, ezeket a video chipeket, illetve különböző variánsait, a '80-as években népszerű MSX home computer családban használták előszeretettel. Az MSX gépekről készül majd egy poszt valamikor, mert önmagukban megérnek egy kis múltidézést.  

Tehát tudtam már, hogy kb. mit akarok és mivel, de a hogyan még eléggé kérdéses volt, és hihetetlen nagy szerencsével, kb. ennél a pontnál  bukkantam rá az előző posztban ismertetett RC2014 rendszerre. Hirtelen összeálltak a mozaik darabok, mert azonnal láttam, hogy az RC2014 platform a rugalmassága, fejleszthetősége révén alapul szolgálhat egy olyan CPU kártyának, ami az én TMS7000-es CPU board-omat és a hozzá épített egyéb kiegészítőket hordozza majd. Akár az is megoldhatónak tűnik, hogy a Z80 CPU kártyát helyettesítsem a TMS7000-el, így elérhetővé válik az a rengeteg különböző kiegészítő, ami már létezik az RC2014 rendszerhez. Most már biztos voltam benne, hogy a lehetőségek tárházának ajtaja innentől sarkig nyitva áll, csak be kell lépni rajta. :-) 

A tervem az, hogy először megépítem a Z80 alapú rendszert, amihez az alkatrészek már úton vannak. Miután ezzel kellő tapasztalatra tettem szert, megpróbálom megtervezni és elkészíteni a TMS7000 CPU boardot fogadni képes, RC2014 kompatibilis CPU kártyát, illetve a beszerzett video procira épülő megjelenítő kártyát. Egyébként a  megvásárolt IC KIT-ben van egy Yamaha YM2149 hang chip is, szóval hangkártyát is tudok majd fabrikálni, ha az előző terveket megvalósítom. Remélem nem fogy el addig a kitartásom. :-)

Amint lesz fejlemény, igyekszem beszámolni róla.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan bukkantam rá az RC2014 nevű, Zilog Z80 CPU alapú mikroszámítógép rendszerre, de hihetetlenül megörültem ennek a felfedezésnek. Nem is gondoltam, hogy a Wintel birodalom távoli, eldugott szegletében, ilyen kis 8 bites diaszpóra virágzik még. :-) Az örömöm előzményeiről egy másik blog bejegyzésben írok majd, először lássuk, hogy miről is van szó. 

Tehát az RC2014 egy moduláris felépítésű mikroszámítógép rendszer, amit a Zilog Z80 mikroproci köré építettek. Alapvetően egy alaplapból és az ebbe illeszkedő különféle kártyákból áll. Valahogy így:

A Zilog Z80-ról annyit illik tudni, hogy a '80-as évek, ma már kultikusnak számító home computerei egy jelentős részének ez a CPU volt az "agya". Olyan gépekről beszélünk, mint a Sinclar ZX Spectrum, TRS-80 vagy az Enterprise. 

Az RC2014 rendszer mögötti filozófia az, hogy a mikroszámítógép részegységei, mint a CPU, RAM, EPROM, kommunikációs portok, stb. külön kártyákon helyezkednek el. Közöttük a kapcsolat az alaplapon lévő busz rendszeren keresztül valósul meg. Alaplapból van kisebb-nagyobb, illetve a kártyákból is van minden, ami egy működő mikroszámítógéphez szükséges. Alapból van hozzá egy MS-BASIC interpretert is tartalmazó BIOS, ami az EPROM-ban van. Mivel minden részegység "szabványos" csatlakozó sávot használ, ezért ezek a modulok egyszerűen kicserélhetők, fejleszthetők. 

A legkisebb kiépítésben soros porton keresztül, egy terminál programot futtató számítógépről lehet működtetni a kis 8 bites gyöszt:

De lehet a rendszerbe illeszkedő videokártyát is kapni vagy építeni, és akkor saját megjelenítője is lesz:

Egy másik agymenés a Raspberry PI Zero alapú interfész kártya, ami HDMI kimenettel és USB billentyűzettel vértezi fel a szerkezetet. Kicsit abszurd, hogy a Raspberry nagyságrendekkel nagyobb teljesítményű, mint a 8 bites proci, amit kiszolgál, de hát a cél szentesíti az eszközt, mint tudjuk. :-)

Egy komolyabb konfig nem olyan olcsó. 60000 Ft-nak megfelelő dollárt is otthagyhatunk érte, de ezen már elfut egy CP/M oprendszer is: 

Viszont a jó hír, hogy KIT-ben is megvásárolhatók a rendszer komponensei, ami olcsóbb, mint a készre szerelt verzió, illetve sok esetben csak a PCB-k is megvehetők, így ha valakinek már vannak hozzávaló alkatrészei, vagy olcsóban be tudja szerezni ezeket, akkor kevesebb pénzből ki lehet hozni a rendszert, illetve el lehet indulni egy minimál konfiggal, amit később tovább lehet bővíteni, ahogy a pénztárca engedi.

Az eredeti fejlesztőn kívül megjelentek 3rd party gyártók, akik hangkártyától kezdve a CompactFlash memória illesztőig mindenféle kiegészítőket készítenek és itt is jellemző, hogy a PCB-ket párezer forintért meg lehet venni, de sok esetben le is tölthetők a gyártáshoz szükséges fájlok. Persze utána kézbe kell venni a forrasztó pákát, és az alkatrészeket is össze kell szedni, de ettől csak érdekesebb az egész. Azt hiszem nem kell mondani, hogy egy saját gyártású, működő szerkentyű mennyivel nagyobb örömöt tud okozni, mintha ugyan ezt készen megveszi az ember az ebay-en.

Számomra hihetetlen izgalmas kis világ ez, mert egyszerre van meg benne a nosztalgia faktor, illetve a jelenkor nyújtotta technológia könnyedsége. Ráadásul elég komoly közösség szerveződött a rendszer köré, ami alapból elég jól dokumentált, de rengetek Youtube videó is található, a legelborultabb ötletekkel, amit az ember csak el tud képzelni. Mivel a rendszer teljesen nyílt, így aki elég ambiciózus és megvan a szükséges tudása, maga is fejleszthet hozzá kiegészítőket, ami lehet valami egyszerű memória bővítés, de akár egy teljesen más procit tartalmazó CPU kártya is.

Én egy 3rd party fejlesztő, RC2014 kompatibilis rendszerének PCB-it vettem meg Szlovákiából, kb. 5000 Ft-ért.

Ez nem teljesen egyezik meg az eredeti rendszerrel, mert pl. nem 40 tűs csatlakozó sávot használ, hanem 80 tűset, de felülről kompatibilis az eredeti alaplapokkal, így minden kártya használható benne, amit az eredeti rendszerhez fejlesztettek. Valahogy így fog kinézni:

Jelenleg az alkatrész beszerzésnél járok, amikre részben az ebay-en vadászok, de szerencsére elég sok cucc van hozzá az alkatrészes dobozkáimban.

Linkek a további információkhoz:

Eredeti fejlesztő weboldala: 

https://rc2014.co.uk/

Az egyik 3rd party fejlesztő, nekem is ez a rendszer épül:

https://smallcomputercentral.wordpress.com/projects/

Szintén egy nagyon termékeny fejlesztő, hihetetlen megoldásokkal: 

https://www.smbaker.com/?s=rc2014