Találtam egy nagyon alapos és olvasmányos összefoglalót a mikroprocesszorok történetével kapcsolatban ezen az oldalon: http://www.s100computers.com/History.htm
Arra gondoltam, hogy magyarra fordítva talán többen is elolvasnák, így elhatároztam, hogy fejezetenként közreadom. A nyers fordítás a Google fordítóval készült. A szöveget igyekeztem javítani, magyarosítani, de így sem sikerült irodalmi magasságokba emelkednem. Remélem a lényeg ennek ellenére átjön. :-)
Ez a sorozat második része.
A tranzisztor
1945-ben, röviddel a háború befejezése után, a New Jersey-ben lévő Bell Labs szilárdtest fizikai csoportot hozott létre William Shockley vezetésével. Ugyan Shockley Nagy-Britanniában született, de a San Francisco-i öböl térségében nőtt fel. A Bell Labs-nál az ő csoportja, beleértve John Bardeen-t, Walter Brattain-t és másokat, volt felelős a tranzisztor feltalálásáért.
Később belső személyi konfliktusok miatt Shockley elhagyta a Bell Labs-t, és visszatért az öböl térségbe, hogy a Mountain View-i Beckman Instruments egyik részlegét vezesse, az úgynevezett Shockley Semiconductor Laboratory-t. Itt úgy érezte, hogy megvan a kellő tehetsége ahhoz, hogy rövid időn belül ott tudja folytatni a munkát, ahol abbahagyta a Bell Labs-nál. A Stanford-i egyetemen friss diplomásokat toborzott, és a tirisztor feltalálásával letette a kézjegyét. Rendkívül nehéz természetű ember volt, főleg miután 1956-ban megszerezte a Nobel-díjat (Bardeen és Brattain mellett).
Ennek köszönhetően alkalmazottainak egy nyolc fős csoportja úgy döntött, hogy távozik, és saját céget alapít, amely a tranzisztorra fókuszál. 1957-ben sikerült alaptőkét szerezniük a Sherman Fairchild tulajdonában lévő Fairchild Camera nevű keleti parti vállalattól. Ezt Arthur Rock-nak sikerült megszerveznie - aki akkor még csak egy fiatal biztonsági elemző volt. A Fairchild Camera akkoriban speciális, repülőgépre szerelhető megfigyelő kamerákat készített, de szeretett volna betörni a félvezető gyártás területére is. Az alapítók között volt Robert Noyce, Gordon Moore és Jean Hoerni, akik később mind legendává váltak. Ők nevezték el az új céget Fairchild Semiconductor-nak. Egyébként a Shockley Semiconductor-t 1960-ban megvásárolta a Clevite, és hivatalosan rövid idővel azután szűnt meg, miután 1968-ban eladták az ITT-nek.
A tranzisztortechnika kezdetei nem voltak könnyűek. Akkor lendült mozgásba az üzlet, amikor az IBM úgy döntött, hogy a B-70 repülőgéphez készülő katonai alkalmazásaiban használt központi memóriát szilícium tranzisztorokból építi meg, az akkoriban általános germánium tranzisztorok helyett. Főleg Hoerni érdeme volt, hogy sikerült tökéletesíteni a tranzisztorok nagy tömegben való gyártásának folyamatát, ami beindította a cég rakétáit. Abban az időben a Fairchild Semiconductor uralta a szilícium tranzisztorok gyártását. A vállalat tulajdonképpen a Fairchild Camera anyavállalat fő bevételi forrása lett.
Az 1960-as évek elején a Fairchild Semiconductor kutatócsoportja, és tőlük függetlenül a texasi Texas Instruments egyik csoportja is rájött, hogy a szilícium lapokra "mikroáramköröket" lehet elhelyezni, de a Fairchild Camera anyavállalat nem látott fantáziát a technológia fejlesztésében. Még rosszabb, hogy világossá vált, a Fairchild Camera nem szándékozik pénzt visszaforgatni a Fairchild Semiconductorba. Az alapítók arra a következtetésre jutottak, hogy a Fairchild nem a legmegfelelőbb hely számukra a mikroáramkörök fejlesztésére. Megkeresték Arthur Rockot, hogy egy másik, új társaságot alapítsanak. Hoerni és még néhányan elmentek és megalapították a Teledyne leányvállalatát Amelco néven. Ez volt az első lavinája a Fairchild Semiconductort elhagyó alkalmazottaknak. A hatvanas évek elején sokan mások is elhagyták a Fairchildot és az öböl terület mikroelektronikai vállalatainak magjává váltak. Talán a legnevezetesebb a Signetics volt, amelyet Kattner, Allison és Weissenstern alapított, akik mind a Fairchild Semiconductor-nál dolgoztak korábban. A finanszírozást, 1 millió USD-t a New York-i Lehman Brothers intézte.
Nem sok idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a mikroelektronikáé a jövő. A Signetics tökéletesítette a DTL (dióda-tranzisztor logika) áramköröket. Ezeket könnyebb volt integrálni, mint az RTL (ellenállás-tranzisztor logika) áramköröket. Kezdtek megjelenni az egyre összetettebb és megbízhatóbb "IC-k".
A Fairchild Semiconductor végül rájött, hogy lemaradtak a hajóról. A New York-i Corning Glass-tól finanszírozást kaptak, a Corning Glass menedzsmentjével együtt, selejtezték a házon belüli RTL logikai megközelítést, és ár versenybe kezdtek a Signetics céggel. Körülbelül ekkor fejlesztette ki a DIP IC-ket a Fairchild Semiconductor, ami felülmúlta a korábban használt lapos tokozást. Ez lendületet adott a Fairchild-nek, és ez lett az uralkodó IC tokozási forma.
Ebben az időben az Amelco más irányt vett, és a lineáris integrált áramkörökre koncentrált. Ezek technikailag bonyolultabbak voltak mint a logikai áramkörök. A 709-es műveleti erősítő áramkörük feltette őket a térképre, és a kor szokásos műveleti erősítőjévé vált. Jean Hoerni később otthagyta az Amelcót, és megalapított egy új integrált áramkör gyártó vállalatot, az Intersil-t, amely a MOS (fém-oxid félvezető) technológiára (órák, számológépek stb.) összpontosított.
Valójában a Fairchild Semiconductornál dolgozó kutatócsoport az 1960-as évek vége felé, elsőként kezdett el foglalkozni a MOS integrált áramkörök fejlesztésével. Az 1960-as évek elejének integrált áramkörei bipoláris eszközök voltak. A MOS félvezetők egyszerűsége és az a tény, hogy a teljesítményfelvételük alacsonyabb volt, gyorsan nyilvánvalóvá vált. Viszont ugyanaz a régi probléma merült fel: a Fairchild Camera menedzsmentje nem akarta finanszírozni a fejlesztéseket. A kutatócsoport kulcsfontosságú tagjai meg voltak győződve arról, hogy munkájukért nem fogják megkapni az anyagi elismerést. Ebben az időben a pénzügyi közösség kockázatitőke-csoportokba szerveződött, és kulcsfontosságú emberekre vadásztak, hogy induló vállalkozásokat, startup-okat indítsanak útjukra a mikroelektronikai iparban. Az egyik ilyen vállalat a National Semiconductor volt. Charles Sporck és Pierre Lamond lelépett a Fairchild Semiconductor-ról, hogy a vállalat élére álljanak. Ez tönkretette a Fairchild csapatát, és ezt még az a tény is tetézte, hogy az ős ellenség Texas Instruments (TI) éppen egy új és jobb digitális logikával, a TTL-el (tranzisztor-tranzisztor logika) jelent meg. Ez lényegében az utolsó csepp volt a társaság számára. Az átszervezések egymást érték. Noyce azt remélte, hogy vezérigazgató lesz, de elutasították. Ő, Gordon Moore és néhány a legközelebbi barátjaik közül távozni készültek.
Megkeresték Arthur Rockot, aki azonnal finanszírozást biztosított számukra egy másik mikroelektronikai vállalat felállításához Intel (INTegrated ELectronics) néven. Jerry Sanders, a Fairchild egy másik alkalmazottja is távozott, hogy saját céget alapítson, ez lett az Advanced Micro Devices, Inc. (AMD).
Noyce és Moore az Intel-nél kezdetben a memória áramkörök számára készülő LSI IC-kre fókuszált. Hozták magukkal Federico Faggin-t is a Fairchild-től, aki tökéletesítette az MOS-gyártás új technikáit, polikristályos szilíciumot használva a korábban alkalmazott megoldások helyett. Első memóriachipjük egy MOS alapú, 1101 jelzésű, 256 bites statikus RAM chip volt. TTL kompatibilis volt, és olyan eszközökben használták, mint a nyomtatók.
Javítottak a sebességén, és egy évvel később megjelentek az 1103 DRAM-mal. A Honeywell a következő generációs DRAM chipjüket, egy 512 bites chip-et használt a korai számítógépeikben. Ezek az innovációk szárnyakat adtak az Intel-nek.
